Fizetünk azért, hogy megijesszenek minket egy horrorfilmben, hogy kifáradjunk egy extrém sportban, vagy hogy bezárjanak minket egy szobába egy ketyegő órával. Miközben a hétköznapok stresszétől szenvedünk, bizonyos helyzetekben kifejezetten keressük a feszültséget.
A stressz nem mindig ellenség
Amikor a stressz szót halljuk, legtöbbször valami negatívra gondolunk. Fáradtság, kimerültség, idegesség, nyomás. A „stresszes vagyok” nem bók, hanem panasz. Pedig maga a stressz nem rossz – sőt, az egyik legősibb, leghasznosabb biológiai válaszreakciónk. A kérdés csak az, milyen formában jelenik meg. Van a romboló, krónikus stressz, ami megbetegít, kimerít és szétszedi az idegrendszert. És van a kontrollált stressz, amit mi választunk, amit tudatosan vállalunk, és amiből utólag feltöltődve jövünk ki. Ugyanaz a fiziológiai válasz – teljesen más hatással.
A választott feszültség egészen másképp hat
Az a stressz, amit nem mi irányítunk, elbizonytalanít. Az a stressz, amit mi választunk, megerősít. Ez a különbség a hétfő reggeli határidős nyomás és egy horrorfilm izgalma között. Előbbi elvenni akar tőlünk valamit: időt, energiát, nyugalmat. Utóbbi ad: élményt, adrenalint, katarzist. A kontroll illúziója nagyon is valós hatással van ránk. Ha tudjuk, hogy a helyzet bármikor véget érhet, ha akarjuk – vagy eleve nem valódi veszélyről van szó –, akkor a testünk reagál, de az agyunk nem ijed meg tőle. Ez a paradox állapot: a test pörög, az agy élvezi.
Mit csinál az agyunk a biztonságos veszélyben?
Egy jól felépített feszültséghelyzet – legyen az egy szabadulószoba, egy horrorfilm vagy egy extrém kihívás – beindítja a szimpatikus idegrendszert. Megemelkedik a pulzus, tágul a pupilla, nő a kortizolszint. Ez ugyanaz a mechanizmus, mint amikor valós fenyegetés ér. De van egy lényeges különbség: a kontroll. Az agy „tudja”, hogy amit tapasztalunk, az keretek között marad. Nincs valódi életveszély, csak annak az érzete. Ezért a vészreakciók nem kapcsolják le a racionális működést – inkább aktiválnak. A test és az agy együtt dolgozik, a határok feszegetése mégis biztonságos terepen történik. Ez az élmény intenzív, de nem bénító. Inkább flow-szerű. Közben kizárjuk a külvilágot, egyetlen célra koncentrálunk, és a végén megkönnyebbülünk.
Különböző élmények, ugyanaz a hatás
Első ránézésre kevés a közös egy horrorfilm, egy ejtőernyős ugrás és egy szabadulós játék között – de mégis ugyanarra épülnek. A megtervezett feszültségre, amit önként vállalunk, tudva, hogy bármikor kiszállhatunk. Ezekben a helyzetekben a határainkat próbálgatjuk, miközben nem kell félnünk a következményektől. Ezért lehet az, hogy valaki, aki a hétköznapokban kerüli a konfliktust vagy a rizikót, hétvégén bungee jumpingra megy, vagy bezáratja magát egy szobába egy órára. Az élmény ugyanazt nyújtja: izgalmat, adrenalint, oldást. A feszültség feldolgozása közben nem a megszokott agyi ösvényeken járunk – és pont ez az, ami felszabadító.
A kontrollált stressz feltölt, nem lemerít
A legérdekesebb talán az, ami utána jön. Egy ilyen élmény után gyakran érezzük magunkat frissebbnek, energikusabbnak, fókuszáltabbnak. Ez nem placebo. Az idegrendszer levezeti a feszültséget, az agy pedig újrakalibrál. Olyan ez, mint egy intenzív, de rövid megterhelés, ami után az egész rendszer kitisztul. A hormonális hullámok után jön az endorfin, a megkönnyebbülés, a nyugalom. Ez az élmény utólag még jobban megerősíti bennünk, hogy jó döntés volt belevágni – és ezért vágyunk újra rá.
Néha ki kell zökkenni, hogy helyreálljunk
A hétköznapok biztonságos kiszámíthatósága hosszú távon éppolyan fárasztó tud lenni, mint a túl sok stressz. Az ember ösztönösen keresi azokat a helyzeteket, ahol kizökkenhet – de úgy, hogy közben mégis biztonságban marad. A kontrollált stressz épp ezt adja meg. Kilépsz egy kicsit önmagadból, feszegeted a határaidat, új ingerek érnek, az agyad máshogy dolgozik. És utána visszatérsz – de kicsit máshogyan, frissebben, tisztábban. Ezért szeretjük. És ezért térünk vissza újra és újra oda, ahol egy kicsit izgulni kell.
